Az elmúlt napokban, hetekben semmi változás nem történt legalábbis lelkiekben...
Továbbra sem érzek semmit, sem fájdalmat, sem örömet, sem semmit. Csodálkozom magamon, milyen erős vagyok (példaként a Csaba áll előttem, aki az első perctől az és a jó oldaláról nézi a történteket) nem sírok, nem nyavalygok, sőt még én vigasztalom családtagjaim kis részét, akik tudnak a történtekről. Fura, de normális ez így?
Így utóbbi időben lefoglaltam magam a rengeteg munkával az irodában és otthon a költözéssel az új lakásba (festés, takarítás, átcuccolás, újabb takarítás stb.). Tehát nem telnek eseménytelenül napjaim, csak "üresen"...
Természetesen kapom a biztató sms-ek és levelek tömkelegét, de néha már megőrítenek a "jótanácsok". Vajon meddig fog ez az időszak, ez az érzelemmentesség tartani?
Milyen akadályt gördít elénk még az élet? Meddig lehet ez ép ésszel feldogozni?
(Vajon tolerálni tudom mások várandósságát ezekután? És a "mikor lesz már gyereketek"? "Meddig vártok még?" kérdésekre mi lesz a reakcióm? Vajon a következő várandósság is így végződik? stb. stb. stb.)
szia Kata!
VálaszTörlésIlyenkor az "üresség" teljesen normálisnak mondható állapot (sajnos minden értelemben).
Te döntöd majd el hogyan mész tovább az úton, meddig leszel érzelemmentes, és mikor engeded ki/be a szivedbe az új érzéseket.
A "mikor lesz már gyereketek?" c. kérdés ne fájjon, vágj vissza a kérdezőnek keményen, hátha rájön, mekkora balf.asz.
Arra meg ne gondolj, hogy a következő is így végződik. Hát ezért jártál a kineziológushoz? Tudom és hiszem, hogy ügyesen tovább lendülsz ezen a mostani állapoton.Ölellek,nani
(nem is mondtad, hogy új lakásba költöztetek! Az olyan klassz!)
Szia Kata!
VálaszTörlésNehéz most neked/nektek az biztos. Egyszer el fog múlni ez az érzés, tudom.
A te/ti történetetek nagyon hasonlít a miénkre.
5 évig próbálkoztunk, inszem, lombik, műtétek stb....
A szokásos dolgok.
Sokadik nem sikerült lombik után összeházasodtunk. Akkor már 11 éve voltunk együtt. A nászútról várandósan jöttem haza. A menyországban éreztük magunkat. Azt az örömöt leírni nem lehet, csak érezni, úgy mint ti is éreztétek.
De nem sikerült, elvetéltem.
Utáltam mindenkit magam körül. A magam köré épített falon csak párom tudott átmászni és valamelyest segíteni. Teltek a hónapok és rájöttem: örülnöm kell mert az a baba megmutatta, hogy igenis tudok várandós lenni. Még abban az éveben decemberben teherbe estem. Spontán, problémamentes terhességem volt. Csodacsibét még túl is hordtam és épen, egészségesen megszületett.
Hidd el van remény és el fog múlni az üresség és hamarosan azt válaszolhatod a "mikor lesz már gyerek?" kérdésekre, hogy pár hónap és megszületik a gyermeked.
puszi: Móni
Szerintem is normális ez az "üresség" érzés, talán ez egy védekezőmechanizmus, hogy ne omoljunk össze...
VálaszTörlésA vigasztaló szavakból (melyek olyan személyektől jönnek, akinek elképzelése sincs az egészről) én is besokalok. Ezt valóban ez a szűk kör (azaz mi) tudjuk megéteni.
Jól teszed, hogy lefoglalod magad, én is ezt csinálom. Így talán könnyebb.
Puszillak és ölellek! Szeressétek nagyon egymást Csabival!
Anikó kedves, igen, elköltöztünk (el kellett), szerencsére csak a szomszéd épületbe, melyet apukám előtte csodaszépre kifestett, villámgyorsasággal! (napsárga + trombitavirág színű lett)
VálaszTörlésKineziológust, lehet újra meg kell majd látogatnom. Meglátom hogy javulok, gyógyulok...
Móni drága, köszönöm neked is a biztató szavakat. Igen, hasonló dolgokon megyünk keresztül mindannyian (más-más "körítéssel"...). Aznap egy világ omlott össze bennünk, hisz olyan félve mertük elhinni, hogy megtörtént velünk a csoda, de Nővérem biztatására (nem hibáztatom érte természetesen), nagyon beleéltük magunkat és már messzi terveket szőttünk. De a rideg valóság visszarángatott minket a földre. Amit a Csabában azóta is tisztelek és becsülök, továbbá felnézek rá, hogy ez első pillanattól egy nagy előrelépésként fogta fel és vigasztalt... hogy MI IS képesek vagyunk önerőnkből a Babócát "összehozni"!!!!
Hát ez ad erőt nekem és segít abban, hogy továbblépjek az álmunk megvalósítása felé.
Andi, igen ez a legnagyobb kincs egymás számunkra, hogy szeretjük egymást Csabával kölcsönösen és tiszteljük egymást. Így 11 év után is...