Unokahúgom sorai indítottak el bennem valamit, idézném:
"Szándékosan nem kérdeztem eddig, hogy vagy...gondolom "nyaggatnak" ezzel a kérdéssel elegen :o((( Inkább azt kérdezem, hogy nem gondoltál-e arra, hogy a történtek feldolgozásához szakmai segítséget kérsz? Aggódom, hogy magadban tartod az érzéseidet, fájdalmadat és a felgyülemlett feszültség egyszer csak kitör belőled és "összeroppansz". Meddig lehet ennyi kudarccal egyedül (persze Csabával együtt) megbírkózni? Nem tudom...
Erőt, kitartást kívánok hozzá."
Aztán a mai nap megtudtam hogy unokabátyáméknál jön a várva várt baba május 25-én. E hír hallatán majd elsírtam magam, rájöttem nem dolgoztam még fel a velem történteket...
/Előzmény: amikor még énis várandós voltam, derült ki, hogy lehet nekik is sikerült. De mikor velünk megtörtént a tragédia, szörnyű de azt kívántam, nekik se sikerüljön... :((( /
Tehát, összességében beismerem, segítség kell. Kineziológushoz fordulok november 17-én. Rákérdezek, hogy menjek e 25-én Fülöp dokihoz további vizsgálatokra, vagy várjak még, teljesen elbizonytalanodtam, nem érzem elég erősnek magamat a vizsgálatokhoz (úgyhiszem)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése