Hétvégén, amikor a névnapi ajándékom után "nyomoztunk" (férjem kérésére, nekem minden porcikám ellenkezik a "plázázással"), az alábbi kedves szituációt éltük meg:
Az egyik bevásárló központ emeletén róttuk a köröket, amikor szembe jött velünk egy pár. A nőnek édes pocakja volt (kb. 7-8 hónapos kismama lehetett, kb. 35-40 év körüli) - természetesen azonnal megakadt rajtuk a szemem -, a férfi hátulról óvta és védelmezte, akin már élete teljének jelei mutatkoztak: ősz haj, csillogó - büszke tekintet stb.
Erre én a következő szavakkal illetem uramat: "Látod Szivem, Te is így fogsz kinézni mire nekem ekkora pocakom lesz!" Jót kuncoktunkt mindketten a történeten, mely bearanyozta adventi első hétvégénket :)))
2010. november 30., kedd
2010. november 26., péntek
Újabb "sokk"...
Hosszú töprengés után végül úgy döntöttem, nem mondom le időpontomat és elmegyek Dr. Fülöp Vilmos főorvos Úrhoz. Otthon eltitkoltam, mert megállapodtunk Csabával, hogy várunk és nem sietünk hátha újra bekövetkezik a csoda.
Döbbenetek sorozata ért, melyek azóta is "sokk" hatása alatt tartanak.
Nanikám, köszönök neked ezúton is MINDENT! Gondolatban felkészültem, ne lepődjek meg "semmin". 15:30-ra volt időpontom, 1. voltam a listán. Megérkeztem 15:25-re, de még sehol senki. Már épp távozni akartam (15:45) mikor felismerni véltem a drurat, egy egyszerű kinézetű, öltözetű, hátizsákos ember személyében. Ő engedett be a rendelőbe, asszisztens anyukája még nem volt sehol. A rendelést 16:30-kor kezdte velem. Kb. 45 percet töltöttem bent nála.
Elmondtam "élettörténetemet", kérdéseire válaszolva rengeteg vizsgálat felírásának kezdett neki.
Az 1. döbbenet akkor ért, amikor kijelentette: "Nem csoda hogy ilyen TSH, cukor + inzulin értékekkel elvetélt!!!" Szinte alig jutottam szóhoz utána. Elmondta, hogy a MM drnőt azonnal felejtsem el, a kezelési módszerével együtt (1 perc alatt suttba dobtuk 2 év kemény munkáját...). Ajánlott 2 orvost a TSH beállítására: Dr. Tűű és Dr. Alföldi Sándor (Tétényi úti kórházban).
A 2. döbbenet: "1/2 év pihenő, teherbeesés elkerülése, intenzív védekezéssel!!!" - nem gyógyszeres, hanem hagyományos módon - hormonértékek módosulási veszélye miatt. Ugyanis spontán vetélésnél 1/2 év kell mire kipiheni a szervezet a történteket! ( itt ismét ellentmondásba kerültünk a műszeres befejezést végző orvos elvével: "nem kell várni, azonnal teherbe lehet esni")
A 3. és végső döbbenet: a rengeteg vizsgálat - köztük újra HSG is (hiába voltam felkészülve Nanikám általad, de ez eszméletlen tortúra lesz végigcsinálni, fogalmam se lesz hogy tudom véghez vinni - úgy érzem képtelen vagyok rá, össze kell szednem magam...)
Főorvos úr kedves volt, minden vizsgálatot elmondott többször alaposan, mit hol kell, tudok elvégeztetni. Kb. 5-6 hónap mire minden eredmény a birtokomban lesz. A vizsgálatokról holnap írok egy pontos, kidolgozott listát.
Miután hazaértem, Csaba döbbenten hallgatta végig a "mondókámat". Oly annyira ledöbbentette az egész, hogy utána este végig nem szólt hozzám, csak annyit: "Most már egy orvosnak sem hiszek! Hiába volt a 2 év küzdelem, kezelés, vizsgálat a MM-be! Félrekezelt ott is a doki, pedig keményen fizettünk érte."
Hiába próbáltam beszélni már vele, nem nagyon volt partner benne. Így elkezdtem mindenféle agyament dolgon töpprengeni: "Azt hiszed, hogy én direkt akartam így? Direkt kezeltettem félre magam a MM-be? Mi lesz, ha soha nem lehet gyerekem, soha nem fogok tudni szülni? Hogy fogom megcsináltatni ezt a rengeteg vizsgálatot? Mikor lesz már ennek az egész tortúrának vége? stb..."
Döbbenetek sorozata ért, melyek azóta is "sokk" hatása alatt tartanak.
Nanikám, köszönök neked ezúton is MINDENT! Gondolatban felkészültem, ne lepődjek meg "semmin". 15:30-ra volt időpontom, 1. voltam a listán. Megérkeztem 15:25-re, de még sehol senki. Már épp távozni akartam (15:45) mikor felismerni véltem a drurat, egy egyszerű kinézetű, öltözetű, hátizsákos ember személyében. Ő engedett be a rendelőbe, asszisztens anyukája még nem volt sehol. A rendelést 16:30-kor kezdte velem. Kb. 45 percet töltöttem bent nála.
Elmondtam "élettörténetemet", kérdéseire válaszolva rengeteg vizsgálat felírásának kezdett neki.
Az 1. döbbenet akkor ért, amikor kijelentette: "Nem csoda hogy ilyen TSH, cukor + inzulin értékekkel elvetélt!!!" Szinte alig jutottam szóhoz utána. Elmondta, hogy a MM drnőt azonnal felejtsem el, a kezelési módszerével együtt (1 perc alatt suttba dobtuk 2 év kemény munkáját...). Ajánlott 2 orvost a TSH beállítására: Dr. Tűű és Dr. Alföldi Sándor (Tétényi úti kórházban).
A 2. döbbenet: "1/2 év pihenő, teherbeesés elkerülése, intenzív védekezéssel!!!" - nem gyógyszeres, hanem hagyományos módon - hormonértékek módosulási veszélye miatt. Ugyanis spontán vetélésnél 1/2 év kell mire kipiheni a szervezet a történteket! ( itt ismét ellentmondásba kerültünk a műszeres befejezést végző orvos elvével: "nem kell várni, azonnal teherbe lehet esni")
A 3. és végső döbbenet: a rengeteg vizsgálat - köztük újra HSG is (hiába voltam felkészülve Nanikám általad, de ez eszméletlen tortúra lesz végigcsinálni, fogalmam se lesz hogy tudom véghez vinni - úgy érzem képtelen vagyok rá, össze kell szednem magam...)
Főorvos úr kedves volt, minden vizsgálatot elmondott többször alaposan, mit hol kell, tudok elvégeztetni. Kb. 5-6 hónap mire minden eredmény a birtokomban lesz. A vizsgálatokról holnap írok egy pontos, kidolgozott listát.
Miután hazaértem, Csaba döbbenten hallgatta végig a "mondókámat". Oly annyira ledöbbentette az egész, hogy utána este végig nem szólt hozzám, csak annyit: "Most már egy orvosnak sem hiszek! Hiába volt a 2 év küzdelem, kezelés, vizsgálat a MM-be! Félrekezelt ott is a doki, pedig keményen fizettünk érte."
Hiába próbáltam beszélni már vele, nem nagyon volt partner benne. Így elkezdtem mindenféle agyament dolgon töpprengeni: "Azt hiszed, hogy én direkt akartam így? Direkt kezeltettem félre magam a MM-be? Mi lesz, ha soha nem lehet gyerekem, soha nem fogok tudni szülni? Hogy fogom megcsináltatni ezt a rengeteg vizsgálatot? Mikor lesz már ennek az egész tortúrának vége? stb..."
2010. november 18., csütörtök
Kineziológus
Mónika ismét jó "szolgálatot" tett lelkemnek.
A kezelés menete 3 részből állt:
1. Oldás,
2. Elengedés,
3. Erősítés.
1. Első lépésként felmérte érzelmi, lelki állapotomat, mely során fény derült szomorúságom okára, félelmemre és egyéb aggodalmamra. Ezt követően oldást végzett masszírozással és energia átadással, melyekhez a színeket is segítségül vette.
Ezután jött a legmegrázóbb rész, meditációs gyakorlat formájában (mely az elvesztett magzatom elengedéséről szólt).
2. Kényelmes fotelba ültem, és elkezdődött a meditáció:
Lépcsőházba képzeltem magam. Kerestem egy ajtót, ahonnan felfelé és lefelé is lépcsők vezettek. Elindultam a lefelé vezető úton (szépen, lassan...). Elérkeztem a -1 szintre, beléptem a folyosóra, ajtók nyíltak, ahol a barátaim laknak, akik szeretnek. Velük nincs dolgom.
Mentem tovább lefelé. -2 szinten, a férfiak voltak akikkel valaha kapcsolatom volt (szerelmek, szeretők). Velük sincs dolgom.
Tovább mentem lefelé. -3 szintre értem. Itt is folyosó van ajtókkal, ahol a Testvérem van és a Gyermekem. A gyermekem ajtaja nyitva van, megkerestem az ajtót. Beléptem rajta. Napsárga színű szoba volt, fehér kisággyal, melyben aludt gyermekem. Kisfiú. Odaléptem az ágyához, karomba vettem, majd a közelében lévő fotelba ültünk. Ekkor a következő szavakat intéztem hozzá: "Köszönöm, hogy ilyen sok örömet, boldogságot hoztál éltünkbe. Soha nem voltunk még apukáddal ilyen boldogok, ilyen csillogás a szemében még nem láttam életében. Örülünk, hogy minket választottál és hogy megismerhettünk téged. A szíved dobogásának hangja volt a legszebb ajándék eddigi életünkben." (potyogó könnyekkel folytattam a beszédemet, melyet már a Mónika mondott, hogy mondanom kell)
"Köszönöm, hogy minket választottál szüleidül. Köszönöm, hogy anyává tettél, mégha csak kis időre is és megtapasztalhattam eme csodálatos érzést. Köszönöm, hogy "utat csináltál", felkészítettél a testvérkéd fogadására. Elengedlek, mert neked most menned kell, oda ahonnan érkeztél."
Majd ezután kerestem egy ajtót, melynek lépcsői egy homokos tengerpartra vezettek. Ez a lelkem tengerpartja volt. Naplemente volt, a homok melegen sütötte talpamat. Megkerestem a csónakot, mely a partot mosta. Beletettem a kisfiamat, búcsúzásként a következő szavakat intéztem hozzá: " Vigyázz magadra drága kisfiam, küldd a testvérkédet hozzánk!"
Fájó szívvel, talán egyfajta megkönnyebbülést érezve, toltam el a parttól a fény felé, oda ahonnan jött újra azzá vált...
3. Erősítéskor a következő mondatokat kellett ismételnem, és megerősíteni magamban:
"Ki tudom hordani végig a terhességet!" majd "Képes vagyok felnevelni biztonságban gyermekemet!"
Kimerülten, de jó érzéssel, kedvvel ért véget a terápia. Úgy érzem (és ez a legfontosabb), hogy sikerült Őt elengednem, minden fájdalmammal együtt.
A továbbiakban a következőkről beszélgettünk ezek kapcsán, mely nagyon érdekesnek, igaznak bizonyult számomra.
A fájdalomnak (legyen bármilyen pl. lelki, anyagi, egészségügyi, munkával kapcsolatos) 5 szakasza van:
1. tényközlés, felismerés
2. szabadkozás
3. tagadás
4. düh
5. szomorúság
Ezek a szakaszok egyéntől függően váltakozhatnak, felcserélődhetnek, ismétlődhetnek is akár. De ami lényeg, hogy időben nem tarthatnak évekig, mert az már betegséggé tornyosul. A "legegészségesebb" időszak kb. 3-4-5 hónap időtartam.
Esetemben tehát, ha ezek a fájdalom szakaszok ismétlődnek még, akkor az baj, hisz alig 4 hete történt a baba elvesztése. Ha szomorúság, ha sírás tör rám, akkor engedni kell és nem elfojtani...
Nagyon jó és szemléletes példát is mondott a probléma megoldásra a Mónika.
Rajzzal szemléltethető igazán:
Ha probléma van előtted, amit túl közelről szemlélsz, akkor a megoldást nem látod tőle, ugyanis a látószöged nem alkalmas rá. Csak ha távolabb mész, és megpróbálod kívülről szemlélni a probléma forrását, mert akkor a megoldás is láthatóvá válik.
Összességében nagyon jó, hasznos volt a nála eltöltött 2 óra. "Megállapodtunk", hogy az elkövetkezendő hónapokban (amíg kettesben vagyunk...) csak egymásnak szentelünk minden időt a Csabával, boldogságban, szeretetben. Élvezzük a nyugalmat, egymás társaságát és minden ami jólesik. :))) Hisz a nyugalom és szerelem most a legnagyobb, legerősebb köztünk!!!
A kezelés menete 3 részből állt:
1. Oldás,
2. Elengedés,
3. Erősítés.
1. Első lépésként felmérte érzelmi, lelki állapotomat, mely során fény derült szomorúságom okára, félelmemre és egyéb aggodalmamra. Ezt követően oldást végzett masszírozással és energia átadással, melyekhez a színeket is segítségül vette.
Ezután jött a legmegrázóbb rész, meditációs gyakorlat formájában (mely az elvesztett magzatom elengedéséről szólt).
2. Kényelmes fotelba ültem, és elkezdődött a meditáció:
Lépcsőházba képzeltem magam. Kerestem egy ajtót, ahonnan felfelé és lefelé is lépcsők vezettek. Elindultam a lefelé vezető úton (szépen, lassan...). Elérkeztem a -1 szintre, beléptem a folyosóra, ajtók nyíltak, ahol a barátaim laknak, akik szeretnek. Velük nincs dolgom.
Mentem tovább lefelé. -2 szinten, a férfiak voltak akikkel valaha kapcsolatom volt (szerelmek, szeretők). Velük sincs dolgom.
Tovább mentem lefelé. -3 szintre értem. Itt is folyosó van ajtókkal, ahol a Testvérem van és a Gyermekem. A gyermekem ajtaja nyitva van, megkerestem az ajtót. Beléptem rajta. Napsárga színű szoba volt, fehér kisággyal, melyben aludt gyermekem. Kisfiú. Odaléptem az ágyához, karomba vettem, majd a közelében lévő fotelba ültünk. Ekkor a következő szavakat intéztem hozzá: "Köszönöm, hogy ilyen sok örömet, boldogságot hoztál éltünkbe. Soha nem voltunk még apukáddal ilyen boldogok, ilyen csillogás a szemében még nem láttam életében. Örülünk, hogy minket választottál és hogy megismerhettünk téged. A szíved dobogásának hangja volt a legszebb ajándék eddigi életünkben." (potyogó könnyekkel folytattam a beszédemet, melyet már a Mónika mondott, hogy mondanom kell)
"Köszönöm, hogy minket választottál szüleidül. Köszönöm, hogy anyává tettél, mégha csak kis időre is és megtapasztalhattam eme csodálatos érzést. Köszönöm, hogy "utat csináltál", felkészítettél a testvérkéd fogadására. Elengedlek, mert neked most menned kell, oda ahonnan érkeztél."
Majd ezután kerestem egy ajtót, melynek lépcsői egy homokos tengerpartra vezettek. Ez a lelkem tengerpartja volt. Naplemente volt, a homok melegen sütötte talpamat. Megkerestem a csónakot, mely a partot mosta. Beletettem a kisfiamat, búcsúzásként a következő szavakat intéztem hozzá: " Vigyázz magadra drága kisfiam, küldd a testvérkédet hozzánk!"
Fájó szívvel, talán egyfajta megkönnyebbülést érezve, toltam el a parttól a fény felé, oda ahonnan jött újra azzá vált...
3. Erősítéskor a következő mondatokat kellett ismételnem, és megerősíteni magamban:
"Ki tudom hordani végig a terhességet!" majd "Képes vagyok felnevelni biztonságban gyermekemet!"
Kimerülten, de jó érzéssel, kedvvel ért véget a terápia. Úgy érzem (és ez a legfontosabb), hogy sikerült Őt elengednem, minden fájdalmammal együtt.
A továbbiakban a következőkről beszélgettünk ezek kapcsán, mely nagyon érdekesnek, igaznak bizonyult számomra.
A fájdalomnak (legyen bármilyen pl. lelki, anyagi, egészségügyi, munkával kapcsolatos) 5 szakasza van:
1. tényközlés, felismerés
2. szabadkozás
3. tagadás
4. düh
5. szomorúság
Ezek a szakaszok egyéntől függően váltakozhatnak, felcserélődhetnek, ismétlődhetnek is akár. De ami lényeg, hogy időben nem tarthatnak évekig, mert az már betegséggé tornyosul. A "legegészségesebb" időszak kb. 3-4-5 hónap időtartam.
Esetemben tehát, ha ezek a fájdalom szakaszok ismétlődnek még, akkor az baj, hisz alig 4 hete történt a baba elvesztése. Ha szomorúság, ha sírás tör rám, akkor engedni kell és nem elfojtani...
Nagyon jó és szemléletes példát is mondott a probléma megoldásra a Mónika.
Rajzzal szemléltethető igazán:
Ha probléma van előtted, amit túl közelről szemlélsz, akkor a megoldást nem látod tőle, ugyanis a látószöged nem alkalmas rá. Csak ha távolabb mész, és megpróbálod kívülről szemlélni a probléma forrását, mert akkor a megoldás is láthatóvá válik.Összességében nagyon jó, hasznos volt a nála eltöltött 2 óra. "Megállapodtunk", hogy az elkövetkezendő hónapokban (amíg kettesben vagyunk...) csak egymásnak szentelünk minden időt a Csabával, boldogságban, szeretetben. Élvezzük a nyugalmat, egymás társaságát és minden ami jólesik. :))) Hisz a nyugalom és szerelem most a legnagyobb, legerősebb köztünk!!!
2010. november 10., szerda
Döntés, segítség kell
Unokahúgom sorai indítottak el bennem valamit, idézném:
"Szándékosan nem kérdeztem eddig, hogy vagy...gondolom "nyaggatnak" ezzel a kérdéssel elegen :o((( Inkább azt kérdezem, hogy nem gondoltál-e arra, hogy a történtek feldolgozásához szakmai segítséget kérsz? Aggódom, hogy magadban tartod az érzéseidet, fájdalmadat és a felgyülemlett feszültség egyszer csak kitör belőled és "összeroppansz". Meddig lehet ennyi kudarccal egyedül (persze Csabával együtt) megbírkózni? Nem tudom...
Erőt, kitartást kívánok hozzá."
Aztán a mai nap megtudtam hogy unokabátyáméknál jön a várva várt baba május 25-én. E hír hallatán majd elsírtam magam, rájöttem nem dolgoztam még fel a velem történteket...
/Előzmény: amikor még énis várandós voltam, derült ki, hogy lehet nekik is sikerült. De mikor velünk megtörtént a tragédia, szörnyű de azt kívántam, nekik se sikerüljön... :((( /
Tehát, összességében beismerem, segítség kell. Kineziológushoz fordulok november 17-én. Rákérdezek, hogy menjek e 25-én Fülöp dokihoz további vizsgálatokra, vagy várjak még, teljesen elbizonytalanodtam, nem érzem elég erősnek magamat a vizsgálatokhoz (úgyhiszem)...
"Szándékosan nem kérdeztem eddig, hogy vagy...gondolom "nyaggatnak" ezzel a kérdéssel elegen :o((( Inkább azt kérdezem, hogy nem gondoltál-e arra, hogy a történtek feldolgozásához szakmai segítséget kérsz? Aggódom, hogy magadban tartod az érzéseidet, fájdalmadat és a felgyülemlett feszültség egyszer csak kitör belőled és "összeroppansz". Meddig lehet ennyi kudarccal egyedül (persze Csabával együtt) megbírkózni? Nem tudom...
Erőt, kitartást kívánok hozzá."
Aztán a mai nap megtudtam hogy unokabátyáméknál jön a várva várt baba május 25-én. E hír hallatán majd elsírtam magam, rájöttem nem dolgoztam még fel a velem történteket...
/Előzmény: amikor még énis várandós voltam, derült ki, hogy lehet nekik is sikerült. De mikor velünk megtörtént a tragédia, szörnyű de azt kívántam, nekik se sikerüljön... :((( /
Tehát, összességében beismerem, segítség kell. Kineziológushoz fordulok november 17-én. Rákérdezek, hogy menjek e 25-én Fülöp dokihoz további vizsgálatokra, vagy várjak még, teljesen elbizonytalanodtam, nem érzem elég erősnek magamat a vizsgálatokhoz (úgyhiszem)...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)