Ilus Maminál

voltunk látogatóba hétvégén. Pocsék időjárás volt (mindig kifogjuk...). Fotózni sem igazán volt kedvem. Az idő javulásával aztán vasárnap délután végül sikerült megörökíteni, ahogy Panka és Pista bátyja az égen a repülőgépeket és a madarakat szemlélik hosszasan:

Hogy van Mami? Sokan tették fel ez a kérdést hétvégén...
Kedves mindenkitől az érdeklődés, de már kicsit nehézkessé/terhessé vált számomra a kötelező "Köszönjük, jól." válasz.
Mert legszivesebben azt mondanám, hogy NEEEM, nincs jól. Természetesen tudom énis, hogy a körülményekhez képest egész jól van. Ha felültetik tud ülni, tud a jobb kezével egyedül enni (bal felét érte bénulás, azok a végtagok külön életet élnek...). Már lábra is állítják, járókerettel + lábmerevítővel (ezt felcsatolják mindkét lábra) tud néhány lépést tenni. Minden nap tornáztatják egész délelőtt, ennek köszönhető a javulás. Felfekvése (ami öklömnyi nagyságú, legsúlyosabb fokú) már szépen gyógyul (nővérek elmondása szerint). Most telt el a baleset óta 2 hónap és 1 hét. Itt tart most a felépülésben.
Ami a legfájóbb, az üres tekintete. Olyan amikor néz valakit, mintha nem is őt nézné, hanem elmerengne/átnézne rajta. Talán ezek rá a legkifejezőbb szavak: megtört, réveteg, kétségbeesett.
Nagyon nehéz neki ezzel az új élettel megbarátkozni, tudom. Sok helyen utánaolvastam. Elfogadni ami történt vele, a lassú és fájdalmas felépülést ( soha nem lesz olyan mint előtte), az emberek sajnálkozó tekintetét, a kiszolgáltatottságot (fürdetés, etetés, pelenkázás stb.), a teljesen megváltozott életet.